Illúzió felszámolása

Sok ember fél a magánytól, mivel rosszul értelmezi a mindennel való egyedüllétet. Partner nélkül nem érzi magát életképesnek, képtelen egyedül boldog lenni, és azt reméli, hogy a magányossága és az abból fakadó kedvetlensége elmúlik, amint egy másik emberrel együtt van. Ez a kísérlet körülbelül olyan sikerrel kecsegtet, mint amikor két úszni nem tudó attól várja a menekülést, hogy egymásba kapaszkodnak a nyílt tengeren.

Egészen konkrétan: két szerencsétlen ember nem válik azáltal boldoggá, hogy együtt vannak, ráadásul még kialakul egy állandó félelem is attól, hogy a másikat elveszítjük.

A félelem nem lehet alapja a szerelemnek. Rudolf Dreikurs írja ezzel kapcsolatban: „Minden cselekedet, ami a félelemből ered, fájdalmat és ínséget idéz elő.”

A legtöbb kompromisszumot akkor köti az ember, amikor magányos. Falat épít maga köré híd helyett, és ez vonatkozik a más emberekkel, az univerzális energiával, a természettel, az állatokkal stb. való kapcsolatára is.

Egy kliensem arról számolt be, hogy egy szakítás után a magányosságtól kétségbeesve egyik éjszaka delírium közeli állapotban egy mezőn bolyongott, amikor egy tölgyfa tűnt fel előtte, és hirtelen megszabadította őt a magányosság érzésétől. Úgy tűnt neki, hogy a tölgyfa éppen olyan élőlény, mint ő maga. Megrendülve letérdelt előtte és átkarolta. Megértette, hogy nem magányos, mert ez a tölgy mellette áll. Ebben a pillanatban átélte, hogy a természetben minden összekapcsolódik egymással, és hogy ő a természet része. A külvilággal szemben felépített belső fal ajtóvá változott.

Egyre több ember jár tudatosan lelkigyakorlatokra, hogy megtapasztalja a „mindennel való egyedüllétet”. Egyedül, anélkül, hogy bármi is elvonná a figyelmüket, találkoznak önmagukkal, és így először pillanthatják meg addig ismeretlen és gyakran elnyomott oldalukat. Az eltemetett félelmek és a megoldatlan konfliktusok, amelyek felhívják magukra a figyelmet, valószínűleg a felszínre törnek. Ha átéljük a konfliktusokat, akkor lehetségessé válik az egység megtapasztalása, ahogy ezt a kliensem példája mutatja.

Vannak olyan emberek, akik ezzel szemben nem azért élnek kapcsolatban, hogy megtanuljanak szeretni, hanem hogy közösen eltereljék a figyelmüket önmagukról. Ha azonban azért vagyunk együtt, mert nem vagyunk képesek egyedül lenni, akkor a kapcsolat alapja nem az „együttlétre mondott igen”, hanem az „egyedüllétre mondott nem”. Az egyedüllét azonban olyan egzisztenciális feladat, amellyel mindenkinek meg kell birkóznia az életében. A „mindennel való egyedüllét” képességében rejlik ugyanis a szabadság és a kiteljesedés valódi nagyságának és belső erejének titka.

A „mindennel való egyedüllét” művészetének megélése egy partnerkapcsolatban természetesen nem azt jelenti, hogy remeték kell legyünk, a legkevésbé sem izolációt vagy különcséget, hanem azt, hogy éberen önmagunkra koncentrálunk. Ahelyett, hogy valaki mástól remélnénk ezt a benső kapcsolatot, mély kapcsolódást élünk meg „mindennel, ami van”, függetlenül attól, hogy külsőleg éppen egyedül vagyunk vagy társaságban.

Az együttlét és az egyedüllét külső váltakozása teljesen természetes, olyan út, amelynek belső ritmusát követnünk kell. Egy kapcsolat állandó mozgásban van, a közelség és a távolság állandó váltakozása jellemzi.

A „mindennel való egyedüllét” a kettősség illúziójának felszámolása. Ebben a tudatosságban ugyanis intenzíven és mélyen összekapcsolódunk másokkal és az egésszel. Ez a kapcsolat nem a gondolkodás műve, hanem a lét minden területét átfogja.

Ekkor vagyunk csak valóban függetlenek, és ekkor válik lehetségessé a valódi szeretet.

Kurt Tepperwein: Nyílj meg és szeress!

További ezoterikus és spirituális könyvek az Édesvíz Webáruház akciós könyvajánlatainak oldalán találhatók!