Igaz valójukban lássuk és halljuk a többieket…

Az együtt érző viszony kialakítása nagy kihívás. Ha érdemi, szívhez szóló kapcsolatot kívánunk teremteni egy másik emberrel – gyermekünkkel, házastársunkkal, szüleinkkel, betegeinkkel, ügyfeleinkkel vagy egy hajléktalannal –, nem szabad bezárulnunk előtte.

Ennek előfeltétele, hogy önmagunk elől se zárkózzunk el.

Szabadjára kell engednünk érzéseinket, nem pedig eltolnunk magunktól. Minden porcikánkat el kell fogadnunk, azt is, amit nem kedvelünk magunkban. Ehhez nyitottságra van szükség, amit a buddhizmus néha ürességnek nevez, azaz nem szabad lehorgonyoznunk semmi mellett, nem szabad megkapaszkodnunk semmiben. Csak nyitott, nem ítélkező légkörben tudjuk megvallani érzéseinket. Csupán egy olyan nyitottságban leszünk képesek arra, hogy igaz valójukban lássuk és halljuk a többieket, ahol nem gátol minket saját valóságlátásunk. Ez teszi lehetővé, hogy megfelelő kapcsolatra lépjünk velük.

Nemrégiben elbeszélgettem egy öreg hajléktalannal, aki négy éve lakik az utcán. Senki nem hajlandó észrevenni ezt az öregembert, szólni sem szól hozzá egyetlen lélek sem. Talán odavetnek neki egy kis aprót, az arcába azonban nem néznek, és nem kérdezik meg, hogy van. Szegény öreg számára borzasztó érzés, hogy nem létezik mások szemében, hogy egyedül van a világon. Ő érttette meg velem, hogy az együtt érző beszéd és cselekvés lényege a jelenlét, éspedig anélkül, hogy ijedtünkben, riadalmunkban vagy haragunkban visszahőkölnénk.

Az együttérzés embert próbáló feladat. Valamennyien kapcsolatok sűrűjében élünk, de különösen azok, akik segítő tevékenységet folytatnak – rákosokat, AIDS-eseket, bántalmazott nőket, gyermekeket és állatokat, vagy bármely más szenvedőt segítenek –, hamarosan felfedezik, hogy munkájuk saját megoldatlan lelki problémáikat is felszínre hozza. Akárhogy szeretnénk segíteni – és talán segítünk is néhány napig vagy hónapig –, előbb-utóbb valaki besétál az ajtón, és olyat tesz vagy mond, amivel legsebezhetőbb pontunkat érinti. Ilyenkor vagy meggyűlöljük az illetőt, vagy megijedünk tőle, esetleg úgy érezzük, képtelenek vagyunk rá, hogy foglalkozzunk vele. Ez csaknem mindenkivel megtörténik, aki őszintén segíteni kíván másokon. Előbb vagy utóbb felszínre bukkannak saját megoldatlan lelki bajaink, azaz megint csak szembekerülünk önmagunkkal.

Rosi Bernard Glassmann [képünkön] zen mester New York-i hajléktalanokat karol fel. Amikor legutóbb beszélni hallottam, szíven ütött egy mondata. Azt mondta, igazából nem másokon kíván segíteni. Amikor a társadalom lecsúszott rétegeivel bajlódik, voltaképpen önnön megtagadott lelki tartalmaival néz szembe.

Noha ez közkeletű buddhista gondolat, átélni annál bonyolultabb. Még hallani is nehéz, hogy amit a külvilágban elutasítunk, azt voltaképpen önmagunkban utasítjuk el, és fordítva. Ezért ha magunkkal semmire sem megyünk, és feladjuk a hiábavaló küzdelmet, ezt tesszük majd másokkal is. Amit magunkban elutasítunk, azt másokban is ellenszenvesnek érezzük. Csak annyira tudjuk szeretni embertársainkat, amennyire önmagunkat. Az együttérzés alfája és ómegája, ha jellemünk nemkívánatos összetevőit is szeretnivalónak tartjuk, és elfogadjuk mindazon tökéletlenségeinket, amelyeket a legszívesebben meg sem látnánk. Az együttérzés nem valamiféle önjobbító tanfolyam vagy nemes eszmény, amihez felnőni iparkodunk.

A mahajána buddhizmus egyik jelmondata így hangzik: „Csak önmagadat okold!”

A bajok forrása az, hogy túlságosan is ragaszkodunk a dolgokhoz.

Ez nem azt jelenti, hogy sanyargatnunk kéne magunkat. A tan nem mártíromságot hirdet.

Csak azt akarja mondani, hogy a túlzott kötődés galibát okoz, és többnyire bűnbakkereséssel iparkodunk szabadulni egy-egy szorongatott helyzetből.

Pema Chödrön: Amikor minden darabokra hull (Édesvíz, 2003)

További ezoterikus és spirituális könyvek az Édesvíz Webáruház akciós könyvajánlatainak oldalán találhatók!